Aizawa Baiko.~

- Iko nézd, ki van ott! *kiáltott fel a húgom*
- Ccccss! Maradj csend... *próbáltam elcsendesíteni húgomat.*
- Iko? *de félbe vágott az ismerős hangja.*
- Szia Erik. *köszöntem neki.*
- Azt hittem már meg sem ismersz! Azok után ami történt..
- Zo, menj be a boltba és nézz magadnak valami ruhát. De maradj a szemem előtt. *vágtam Erik szavába. Nem akartam, hogy húgom előtt beszéljük ezt meg.*
- Szép kishúgod van. *dícsérte meg, miután Zo elment.*
- Köszönöm! Figyelj Erik én nem szeretnék beszélni erről a dologról. Megtörtént és kész.. Le van zárva. És te sem hiányzol már az életemből! Úgyhogy menj el! *mentem volna el, de visszatartott.*
- Várj már! Beszéljük meg. Mondjuk holnap!
- Nem akarok beszélni, már megmondtam ! Különben is Tokyoba utazom holnap!
- Mi? Végleg? *lepődött meg. Mindig tudta, hogy Tokyo az én álom helyem.*
- És ha igen? *nem akartam, hogy megtudja, hogy nem végleg.*
- Hát...Akkor mindegy! Azért a számodat megadod? *kérdezte a telefonjáért nyúlva.*
- Nem. Ne zaklass kérlek!
- Szerintem volna mit megbeszélnünk, nem volt szép elválásunk!
- Nem érdekel mi történt a múltba! Már megmondtam, tűnj innen! *mentem be húgomhoz az üzletbe.*
~Mi történt 2 évvel ezelőtt?~
Erik. Ő egy barátom. Igazából nem beszélünk sokat, de mikor mégis nagyon jól elvagyunk.
- Erik! *ugrottam a nyakába.* -Megint késtél!
- Bocsánat. *mosolygott.* - Menjünk sétálunk egy kicsit.
- Oké.
5 órás séta után leültünk a játszótérre. Egyre közelebb éreztem magamhoz. Mintha nem is a barátom lenne, hanem a pasim. Persze a hülyéskedésekből és a bókokból. De aztán... Az először elcsattant csókból is. Mi van? Ezt nem értem? Miért hagytam, hogy megcsókoljon? Én nem ezt akartam!
- Iko! Szeretlek!
- Hogy mi? *csúszott ki a számon kicsit fennhangon.*
- Nem tudok mit csinálni. Beléd szerettem. Nem szoktam dobálózni a szavakkal, de ez így van!
- De..Ez nem lehet. Mi nem lehetünk együtt. Szüleink szó szerint ölik egymást. A baráti körünk is igen nagy harcba van. Támadna minket az egész világ! *mondtam neki távolságtartóan.*
- Sajnálom! Ezt érzem. De igazad van. Fejezzük ezt be most!
- Én is így gondoltam! *váltak el útjaink.*
Egy hét is eltelt. Erikről semmi hír nincs. Vajon mi lehet vele? Az üzeneteimre nem válaszol. Felmegyek hozzá. Ez így nem mehet. Amikor felkelek, ő az első, amikor lefekszem ő az utolsó gondolatom. Ez így nem mehet tovább. Elmentem Erikhez. Egyedül volt otthon.
- Mit szeretnél Iko? *kérdezte. A hangjában fájdalmat éreztem.*
- Beszélni veled! *lépett félre, jelezve, hogy menjek be a házba. Úgy is tettem majd leültünk a kanapéra.*
- Szóval?*húzta fel a szemöldökét.*
- Szóval azt szeretném mondani, hogy fontos vagy nekem. Szeretnélek magam mellé tudni. Azt szeretném, hogy úgy csókolhassalak, hogy ne kelljen attól rettegnünk, hogy mikor dobálnak meg minket paradicsommal. Szeretném, ha őszintén szerethetnénk egymást...De nem lehet! Mindenki kiutálna minket!
- Most komolyan azért jöttél, hogy elmond, hogy nem lehetünk együtt?
- Azért jöttem, hogy tudassam veled, hogy attól még fontos vagy. De ha te ezt nem értékeled, akkor mindegy! *álltam fel az ajtó felé suhanva.*
- Menj is el! Jobbat érdemlek nálad!
- Én is így gondoltam! *kiabáltam.*
- Na látod. Akkor fölöslegesen jöttél ide! 
- Igen, már én is látom! Időpazarlás volt, mint ahogy a veled eltöltött összes idő is! *csaptam be magam mögött az ajtót, de hallottam, ahogy még egy mondatot utánam kiabál.*
- Örülök, hogy egyetértünk! *majd elhalkult.*
Ezután hazamentem és közöltem anyuékkal, hogy elköltözök Budapestre, ha jönnek-jönnek, ha nem, akkor nem. Azóta itt élek. Nagyot csalódtam Erikben, hogy annak ellenére, hogy bevallottam neki, hogy én is vele szeretnék lenni, csak semmibe vette és majdnem engem állított be hibásnak. Nem is beszéltünk utána soha.
~Jelen.~
- Iko, ezt a ruhát választottam! *szaladt oda hozzám Zo.*
- Jól van máris megveszem! *fizettem ki és indultunk is haza.*